A
községben a 19. sz. elején telepedtek le az
első zsidók. Nagyrészt bortermeléssel,
illetve azzal való kereskedéssel foglalkoztak,
ez hamar fellendítette a környék kereskedelmi
életét.
1830-ban
Friedmann Cvi Hirsch-et, Teitelbaum Mózes tanítványát
választották rabbinak. Olyan hévvel
terjesztette a hasszidizmust, hogy Teitelbaum halála
után a hegyaljai közösség egyértelmüen őt
tekintette utódjának. Így a kis Olaszliszka
lett hamarosan a hasszidizmus egyik legfőbb központja.
A rabbi aszkéta életet élt, a hitközségtől
1 forintos fizetést fogadott csak el, a hívek
adományait a szegényeknek adta, saját házát,
illetve a zsinagógát sosem hagyta befejezni.
Az olaszliszkai zsidóság - a zsidó temető
Ez a kis falu a 19. század végén a
hazai hászidizmus nyüzsgő központja
volt. Friedmann
Hersele rabbi (1808-1874) hire
messze földről vonzotta a híveket. A patakparti domboldalon
elterülő festői temető legmagasabb pontján álló, szépen megóvott
óhelben levő sírja ma is a külföldi
zarándoksereg célpontja. Az Amerikában élő
hívek által felújíttatott temető magas, erős kerítése és
a menórát formáló rácsos kapu
mögötti kocsibeálló már messziről
szembetűnik. A vaskapun keresztül a patakparti domboldal
legmagasabb pontjára jutunk. Alattunk a hosszan elnyúló, ódon
sírkövekkel zsúfolt temető. A kapu mellett, mintha hívei felett
őrködne, ott áll a rebe sírja. A
szépen megóvott, hagyományos formájú
óhelben három sírt találunk. Középütt
Friedmann rabbi, mellette a
felesége, kicsit távolabb a vejük,
Friedländer Hajim rabbi
nyugszik, aki a korábban említett ???reb
Sájele” mestere volt.
Az igen szépen faragott sírkövek
előtt, a sírt körítő fa keret tetején, a rézlemez borításon
megtaláljuk a kvitlik számára
készült nyílást, és körben a zarándokok mécseseinek
maradványait. Nyár derekán, Áv hónap
14-én még most is sokan keresik fel a szent sírját. A temetőben
mintegy 400 sírt találunk, a többszáz
évestől az 1978–ban, utolsóként felállitott
sírkőig. A hagyományosan egyszerű, csak jelképekkel díszített,
lekopott régi kövek őrzik az egykori közösség emlékét.
Az egykori zsinagóga romjai (Kossuth
Lajos utca 15.) egy elhagyott, gazos telken állnak. A nagyméretű
zsinagóga valószínűleg a19. sz. második felében épült. Ma már
csak a keleti főfal látható a tórafülkével és a falfestés
maradványaival. Mivel a faluban nem maradt zsidó, a szomszédok
széthordták a berendezést és a köveket.
Jancsó Miklós filmrendező itt és a
bodrogkeresztúri zsidó temetőben forgatta Jelenlét
című, háromrészes folmjét.
A temető címe:
Belsőkocsord utca 31. (Gondnok:
Krajnyák Ödönné, 3339 Belsőkocsord
utca 25. Tel.: 36-47-358-042.)
forrás:
www.zsido.hu
A zsinagóga
A
nagyméretü zsinagóga a 19.sz második felében
épülhetett, ma már csak a mizrah fal látható.
( vajon mért pont az... ) A zártsorú építésű
utcában a zsinagóga a telek belső oldalán állt.
A templom mellett állt a mikve, a vágoda, a sütöde
és a közösségi helységek. A zsinagóga utcai
és mizrah homlokzatán is egy-egy körablak, nem
sokkal az attika alatt, körben jellegzetes
barokk ablakok. A zsinagógába az utca felöli
oldalán lehetett bemenni, ahol a női karzat
alatti előtérbe jutnánk. Innen egy ajtó (és
két ablak) vezet a zsinagógai térbe. Ott kb. fél
méter magasan a bima, a mizrah falon ( a Jeruzsálem
felé elmondandó imákhoz, a keleti fal ), a
frigyszekrényhez lépcsők vezettek fel. A női
karzatot díszes, magasított mellvéd választotta
el. A női karzatra valószínűleg hasonlóan a
tarcali zsinagógához, kívülről lehetett
feljutni. Közvetlenül a háború után, a kis
előtermet még használták imateremnek, de a '60-as
évek végére életveszélyessé vált az épület
és hívő sem maradt. Mai állapotát a '80-as
évekre 'nyerte el'.
'Magyar Siratófal' Olaszliszkán
Van
Jancsó Miklósnak és Kende Jánosnak egy zártkörű,
baráti, szakmai vetítéseken kívül soha be
nem mutatott filmje.
A címe:
Jelenlét
A
filmben egy félig romos, elhagyott falusi zsinagóga,
és egy gyommal, fűvel, vadvirággal benőtt és
gazdagon faragott, de mohos sírkövekkel teli
zsidótemető képei váltják egymást. Majd a
zsinagógában megjelenik két öreg, esett zsidó,
dülöngélő vének; mintha egy Chagall-képről
szálltak volna alá. Soha nem remélik már,
hogy amint vallásuk törvénye előírja, legalább
tíz, a hitet valló felnőtt férfi legyen együtt
imádkozáskor. Így hát ők ketten, csak
maguknak, csak a pókhálós puszta falaknak, a
beszakadt tetőnek, a tetőnyíláson betekintő
égnek, a messze eltávozott Jehovának recitálják
el az áhítattal kibontott ősi héber könyvek
imáit. A temető mögött, a párába vesző távolban
néhány üzemi épület és tovafutó vonat. A
film az olaszliszkai zsinagógában és temetőben
készült.
Így
emlékszik Jancsó Miklós az egyetlen
dokumentumfilmje forgatásának körülményeire
- Harminc percnyi
hosszúságú az egész film. Harminc év alatt
csináltuk. Átfogta mindkettőnk életét. A
Szegénylegényeknek kerestünk helyszínt.
Akkorra már kitaláltuk, hogy a legfontosabb díszlet
egy nagy sánc lesz, egy várszerű jelenség.
Tokajtól nem messze található egy avar gyűrű,
egy földsánc. Kende akkoriban segédoperatőr
volt és velem jött a felvevőgéppel, hogy rögzítse,
amit látott. A bodrogkeresztúri pap ajánlotta,
hogy menjünk el Olaszliszkára és nézzünk meg
egy pusztulásában is megrendítően szép,
romos zsinagógát.
A Bodrog-menti tájat
a magyar történelem sokszor jegyzi. Ahogy
ironikusan szokták emlegetni: több magyar
forradalmat finanszírozott már, az itt lakók
és a táj gazdagsága. A magyar zsidók akik itt
éltek elkötelezettjei voltak a magyar
progressziónak. A másság miatt. Vagy a kitörés
lehetősége miatt. Amiatt, hogy itt minden ember
érzi, hogy ember. Mint a fekete, aki tudja, hogy
ő épp olyan ember, mint a fehér. Nyilván a
zsidó is úgy érezte, hogy legalább annyira
ember, mint a Mátyás-féle vagy a János
Zsigmond-féle magyarok vagy akár Werbőczy István.
Elég szomorú látvány
volt a zsinagóga, és a két olaszliszkai maradék
zsidó, két öregember. Mindjárt fel is vettük
a faluban, Olaszliszkán és Bodrogkeresztúron a
Jelenlét első részét 1965-ben. Sokáig dobozban állt a
film, Aczél nem akarta, hogy bemutassák. Egyébként
a címe egy el nem készült játékfilm címét
örökölte. Egy orvosról szólt volna a történet,
akit szintén Latinovits alakított volna.
Megtudja, hogy rákos és levonul az olaszliszkai
zsinagóga környékére. Elhatározza, hogy öngyilkos
lesz, mégis véletlenül hal meg. A Hernádi-történetnek
volt a munkacíme: Jelenlét.
Tíz évvel később
visszamenni filmes trükk, ha már megcsináltuk
nézzük meg, hogy most mi van. Emögött az is
meghúzódott, hogy Kende is, én is jól tudtuk,
hatásos időkövetés lesz, mert ezt a zsinagógát
nem fogják helyreállítani. A templom nem fog
megtelni hívekkel, nem fog újra felépülni
mint ama jeruzsálemi a messiási hitben. A második részt 1975-ben a Még kér a nép előkészítése
költségére forgattuk. Mire a végére értünk
a két öreg közül az egyik meghalt, a másik
Pestre költözött aggok házába. Két rabbinövendékkel
tértünk vissza. Mind a kettő azóta már főrabbi,
az egyik a Hegedűs Gyula utcai templomban, a másik
Debrecenben, de megjárta Amerika több hitközségét
is. Akár az első részben, nem csináltam
egyebet, mint akkor a két öreggel, most pedig a
két növendékkel, megkértem őket, hogy imádkozzanak.
És kilátogattunk az olaszliszkai és
bodrogkeresztúri csodarabbik sírjaihoz, azokat
fényképeztük le.
Végül a harmadik részt 1986-ban úgy csináltuk, hogy ebbe
már Kőbányai János is belefolyt, aki beat és
marginális témák írójából átváltott zsidóba.
Ezt a témát kezdte el írni és belekezdett a Múlt
és jövő című zsidó folyóirat feltámasztásába.
Járta az országot, zsidó emlékeket, nyomokat
keresett. Így jutott el Tokajba, ahol találkozott
az utolsó túlélő zsidó fiúval, akinek van
ott egy kis boltja. A szintén romokban álló
tokaji zsinagóga megmentésére szövetkeztek.
Eljutottak Olaszliszkára is, a zsinagógából,
az 'én zsinagógámból' már csak egy falat talált.
Ezt ő Magyar Siratófalnak nevezte el. Fényképeket
is készített és elhozta nekem. Ilyen fájó
pusztulásra nem számítottam. Sukkotkor, azaz a
zsidó sátoros ünnepek alkalmával tértünk
vissza a "Magyar Siratófal" elé Olaszliszkára.
Banovich Tamás egy sátrat épített közvetlen
a fal szomszédságába. Magunkkal hoztuk Raj Tamás
rabbi barátomat és az általa vezetett Talmud
Tora gyerekeit is. Ott tartottuk a szertartást,
azt filmeztük le. Az én kisfiam az akkor 6 éves
Dávid is részt vett benne. A gyerekek "jelenléte" nyújt valami pozitív
kicsengést, mert az ő nemzedékük színrelépése
egybeesett a zsidó tradíciók reneszánszával
Magyarországon.
Az ilyen fajta
jelenlét jól mutatta azt a pozitív erjedést,
amelyek már előjelezték, hogy milyen változások
zajlanak le a magyar társadalomban, amely aztán
1989-ben robbant valódi változásokká.
Persze, elmentem a
Siratófalhoz, Jeruzsálemben. Ott áll a Fal. A
múlt. Jeruzsálemben, Olaszliszkán. A gyerekek
énekelnek. A kislány belemártja a kalácsot a
mézbe. A túlélésnek ennél nagyobb szimbóluma
nincs a földön.
A 'zarándokút'
A
II. világháború előtt az ország északi-északkeleti
tájain, a Zempléni-hegység, a Bodrogköz, a
Tisza mentén sokezres hászid zsidóság élt.
Ezek a jellegzetes öltözetet viselő, kaftános,
prémkalapos, pajeszos, nagyszakállú, erősen
vallásos zsidók bor- és mezőgazdasági
kereskedelemből, fuvarozásból, földművelésből,
kisiparból élő egyszerű emberek voltak. A hászid
élet középpontjában a rebe (cadik, csodarabbi)
állt, a rebéhez ezrével zarándokoltak a hívek,
hogy lelki és anyagi gondjaikra vigasztalást és
tanácsot kapjanak. Elképzelésük szerint a
rebe tisztaságánál fogva a leghívatottabb
arra, hogy Isten előtt a szenvedő emberiség szószólója
legyen. A rebék döntőbíróként is felléptek
a hívők mindennapi vitáiban, gondjaikban (a
cadik szó igazságost jelent). Sírjaikhoz még
mai is sokan zarándokolnak, hogy kívánságaikat
kis cédulákra (jiddis szóval kvitli) írva
bedugják a síremlékek hézagaiba. A II. világháborúban
ez a sokszínű, érdekes közösség szinte
teljesen elpusztult, emléküket néhány festői
falusi temető őrzi.
Zarándokhely
Friedmann Hersele (1808-1874) sírja (grave of
Hershele Friedmann)
3933 Olaszliszka, Belsőkocsord utca 27.
|