A templomok tornyaiban függő,
hangjukat naponként többször is hallató
harangok szinte elválaszthatatlanul részei
lettek életünknek, hiszen a harangszó állandó
kísérője a keresztény ember mindennapjainak.
Hazánkban a harang sok évszázados
közismertségét tanúsítja az a sokféle közmondás,
szólás, amely a magyar nyelvben él ezzel az ősi
eszközzel kapcsolatban. Maga a harang szó
valószínűleg csuvas-török eredetű már a
honfoglalás előtti időktől kezdve él nyelvünkben.
A szófukar ember hallgat, mint a néma harang. Valaminek a közeli pusztulását, jelzi,
ha megkondítják felette a harangot. Majd
megadja a nagy harang, a kicsi meg ráhúzza
mondják, ha reménytelen az adósság megfizetését
várni. Amint öntik a harangot, úgy szól amilyen
a munka, olyan az eredménye. A magas termetű
ember hosszú, mint a harangláb. Aki csak
bizonytalanul ismer valamit, az csak hallott
valamit harangozni, de nem tudja, hol. A reménytelen
kimenetelű dolgokra rálegyintenek: ennek már
harangoztak. Akinek fogalma sincs valamiről,
arról azt mondják: annyit ért hozzá, mint
hajdú a harangöntéshez. Ezt a közkedveltséget
tanúsítja a szakrális költészet és a képzőművészet
is.
Fussunk tehát végig a harangok történetén,
egy-egy fontos állomáshelyről megemlékezve:
A harangok feltalálójának
a tudós és szentéletű Nolai Szent Paulinust
(+ 431) tartja a legenda. A főpap egy csendes
alkonyaton elmélkedését végezte az erdő mélyén,
miközben a lenyugvó nap fénye átszűrődött
a fák lombkoronáján. Paulinus hamarosan egy
tisztásra ért, melyet hatalmas virágszőnyeg
borított. A Szent e csodálatos látványtól így
kiáltott fel: Áldassál és dicsőíttessél
világ Ura, égi trónodon. Adj nekem jelet, hogy
velem vagy, és velem maradsz életem végéig!
Erre csilingelés töltötte be az illatos levegőt,
és a föld felé hajló virágkelyhek, melyeket
a lágy szellő hozott mozgásba mint megannyi
kis harang, ringani kezdtek száraikon. Ennek az
eseménynek emlékére, hogy a világ Ura örökké
áldva legyen, óriási virágkelyhet öntött ércből,
melyet arra használt, hogy papjait és híveit
Isten imádására szólítsa általa.
Ez a gyönyörű legenda a
valóságban nem fedi a történeti igazságokat.
Hogy ki találta fel, ki öntötte először a
harangot, mikor és hol, azt még távolról sem
lehet pontosan meghatározni.
Történelmi adatok igazolják,
hogy Kínában már a Kr. e. II. évezredben
használatban volt a harang, asszír ásatások
alkalmával pedig 3000 éves harangocskák kerültek
felszínre. Ezekkel nagyjából egyidősek az
Egyiptomban talált harangősök.
Vallási célra a legrégebbi
kortól használták a harangocskákat. A főpapok
és világi fejedelmek ruháinak állandó kísérői
közé tartoztak a csengettyűk. A görögöknél
és a rómaiaknál bár még mindig a méltóságok
és magasabb rangúak jelvényei voltak a
harangocskák már részben leváltak a ruházatról,
ugyanis az ünnepek, diadalok és fontosabb események
jelzésére is használni kezdték őket. Később
egyre nagyobb harangokat készítettek, és
ezekkel hívták az embereket áldozatra, piacra,
vagy fürdőbe. A gonosztevők nyakába is csengőket
akasztottak, amikor a vesztőhelyre kísérték
őket. A gazdagabb római patríciusok házainak
tornácán is harangocskák lógtak, ezzel ébresztették
a háziakat, hívták a rabszolgáikat munkára.
Diadalmas győzelmi felvonulásoknál, lovakon,
diadal- és harciszekereken elengedhetetlen volt
a harangocskák csilingelése. Amikor például
Nagy Sándort halála után aranykororsóban
Memphisbe vitték, a gazdagon feldíszített szekéren
százával lógtak a kis méretű ércharangocskák.
Ezek a történeti adatok világosan igazolják,
hogy mindig jelzésre, figyelem felkeltésre
használták őket. A keresztényüldözések
idején a keresztényeknél a csengettyűk és
kis méretű harangok használata még nem volt
gyakorlatban a keresztények között, hiszen
ezeket a pogány kultúra részeinek tekintették.
Nagy Konstantin ?milánói ediktuma (313)
azonban az egész Római Birodalom területén
szabad vallásgyakorlatot biztosított a keresztényeknek,
s így használatba jöhettek azok az eszközök,
melyekkel messzire lehetett jelet adni. Nem
kellett már minden keresztény család ajtaját
kis fakalapáccsal megzörgetni, ha szentmisére
került sor, elég volt csak két, a templom közelében
felfüggesztett száraz, vékony és kemény
deszkát összeütni, mely tompán koppant ugyan,
de viszonylag messze elhallatszott a hangja. Ezek
a deszkák a semantrumok (??ž??????,
??ž????????) különböző nagyságúak
voltak, attól függően, hogy milyen nagyságú
területre kellett elhallatni hangjukat. Közismert
neve az előbb említetten kívül a szentfa
melynek kézi változata is létezik, az úgynevezett, kézi semantrum. (???????ž??????)
Theodoros Studita (+ 826) és Nikephoros Blemmida
(+ 1272) még mindig úgy említik a semantrumot,
mint az Egyházban általánosan elterjedt és
használt hangeszközt.
Egy újabb lépés a harang
fejlődésében, hogy négyzet alakú lapokat készítettek,
melynek közepén kis fakalapács lógott. Az
ilyen módon felfüggesztett kalapács a
deszkalap ingatása közben hozzáütődött a
deszkához, és így adott hangot. Ezután kerek
falapokká, később ugyanilyen alakú, de erősebb
pengésű vaslemezekké alakította át őket a célszerűség.
A fahangszerek még máig sem veszítették el az
Egyház istentiszteletein való szerepüket. A
Nagyhét utolsó három napján, egyes helyeken még
megperdülnek a tornyokban a kereplők, az oltár
mellett pedig a fakolompok. Már csak egy lépés
kellett ahhoz, hogy megjelenjenek a mai formájukban
ismert harangok. Kezdetben csak kisebb vaslapokból
szegekkel összekovácsolt harangokat készítettek (vasa productilia). Később ércből öntötték
őket, így lett a ma harangnak mondott hangszer
olyan, amilyennek ma is látjuk.
A magyarok kereszténységének
első három századából aligha maradtak fenn
harangok. Amíg nem találták fel az ágyút,
addig háborús eszközök előállítása és pénzverés
céljából gyűjtötték őket össze. Alighanem
ezeknek lettek áldozatai harangjaink.
A harang történetével
szorosan összefügg a harangöntők személye is.
Kezdetben csak szerzetesek öntöttek harangot. A
városok növekedésével céhek keletkeztek, és
virágzottak fel, így a mesterség a XIII. századtól
kezdve fokozatosan átcsúszott a világiak kezébe.
Elsősorban üst- és vasbográcsöntők végezték
ezt a munkát. Valószínűleg nem hozhatott sok
bevételt öntőiknek, mert egyrészt nagyon költséges
volt, másrészt évszázadokig tartott egy
harang, és így a megrendelés nem volt gyakori.
A XV. századtól kezdve a harangöntők, mint ágyúöntők
jelentkeztek (mivel ekkor találták föl az ágyút),
így ők politikailag hatalmas befolyásra tettek
szert. Nemegyszer királyok és városok
torzsalkodtak kegyeikért. Később, akik így
nem tudtak jelentősebb vagyonra szert tenni, vándormesterekké
lettek. Ezek az öntők Hamvazószerda táján
elhagyták otthonaikat, és csak Mindenszentek táján
kerültek újra haza. Püspökségről püspökségre,
plébániáról plébániára vándoroltak, hogy
munka után nézzenek; összes útipoggyászukat
egy mérővessző, írószer, formadeszka, a
harangok díszítésére szolgáló sablonok, és
betűk modelljei képezték. Ha a mester egy
helyen munkát talált, ott nagy tiszteletnek örvendett.
Mikor a harang elkészült, saját maga rakta fel
a toronyba, aztán új munka után nézett. Érdekesek
voltak az ún. vásározó harangöntők is,
akik előre gyártott harangokat árultak egy-egy
vásári alkalomkor. A mesterség azonban
nagyrészt egyes családoknál, és ezek leszármazottainál
maradt, így lassanként kiváltak és elkülönültek
a harangöntő családok, akik a harangöntés
praktikáit titkos kincsként őrizve folytatták
munkájukat évszázadokon keresztül.
A harangöntők névtára
maga a harang. A XIV. századtól kezdve csak elvétve
találunk olyan harangot, amelyen nem szerepel öntőjének
neve. Magyarország ma élő, egyetlen harangöntő
családjának feje, Gombos Lajos a következőket
mondja mesterségéről: A harang elkészítése
leginkább a szobrászművészethez hasonlít,
csakhogy a harangnak a néma szobrokkal ellentétben
meg is kell szólalnia, mégpedig pontosan a megkívánt,
megrendelt zenei hangon, a templomtoronyban
mellette függő társaival összhangban. A régi
időkben a templomi leltárak igen becses
darabjai voltak a harangok. Nagyon vigyáztak rá,
és ha esetleg mégis háborús célokra kerültek,
évekig gyászolták őket. Becsüljük
meg tehát őket, vigyázzunk rájuk, és figyeljünk
hangjukra !
|